CityZen

Kultúra, idegenforgalom, bor, közélet, Eger

Úgy döntöttem, hogy a kisbetűvel írom a magyar dal napját. Az alábbiakból remélem kitűnik miért teszek így.

 

Belekezdhetnék abba, hogy mi a története ennek a napnak, meg hogy miért kerül megrendezésre, de ezek a történetek számomra hihetetlenek és egyben hiteltelenek. Persze utalni fogok eseményekre, neveket is említek majd.

 

A magyar dal napja, a továbbiakban legyen mondjuk mdn, egy ügyes marketinggel felturbózott műanyag valami. A marketing azért ügyes, mert név van mögötte, Presser Gábor találta ki ezt az egészet, és hosszú idő alatt jutott el idáig a rendezvény. Állítólag a cél a magyar zene népszerűsítése, a magyar zene terjesztése, megismertetése az emberekkel. Kétségkívül alakul a dolog, azonban van itt a háttérben egy szörnyű sejtelmem, amit mások is emlegetnek. Forrást nem tudok linkelni, mert ez szájhagyomány útján terjed, de most megosztom. A lényeg az egész mögött az, hogy a szerzői jogokból eredő bevételek kezdenek megcsappanni, és kellett egy olyan esemény, akármi, amivel újabb löketet adtak a háttérintézményeknek, szervezeteknek, amik viszont komoly összegekkel honorálják viszont a nagy neveket. Említsük is meg gyorsan példa szintjén ilyen szervezeteket: MAHASZ, Artisjus, és még pár díszes társaság, amiknek működése valahol a kvantumfizika és a jog határmezején található.

 

Tudjuk, hogy évek óta döglődik a magyar zenei piac, összhangban a nemzetközi zenei piaccal, azonban a hazai megmondóemberek anyagi, presztizs és mindenféle egyéb okokból féltik egzisztenciájukat, és foggal-körömmel ragaszkodnak egy olyan rendszer fenntartásához, amit még értenek, vagy érteni vélnek. Ennek a korhadó rendszernek az eltakarására kiválóan alkalmas egy ilyen rendezvény. De menjünk mélyebbre.

 

Hallottam olyanról, ez már idei szervezés, hogy a pesti szervezők közül lejött vidékre egy kontakt, semmit nem tudott a helyi zenekarokról, semmit nem tudott a helyi viszonyokról, de osztotta az észt és eléggé érdekes stílusban vágta vissza a fellépők díjait, majd a végén még ő volt felháborodva, hogy a fellépők miért nem ingyen lépnek föl az mnd-én?  A kérdés azért érdekes, mert egy bank is a rendezvény mögé állt, az FHB az egyik fő támogatója volt a rendezvénynek. Vajon a hangosítók, a fénytechnikások stb. is hasonló kérdésekkel találkoztak? Tudni kell, hogy egy ilyen rendezvényhez nemcsak a zenészek, énekesek kellenek, hanem színpadtechnika, világosítás, hangosítás, aztán étkezések, öltözők biztosítása, szállás, közterület használati engedélyek stb, stb.

 

Tavaly, bárki bármit mondjon a rendezvényről, alapos pofára esés volt, az idei talán valamivel jobban sikerült. Tavaly kongott az ürességtől minden fellépés helyszíne, idén Egerben azért már voltak jócskán. Akkor a kérdés az, hogy a reklámok miatt gyűltek össze az emberek? Akkor pedig a reklámokra kellett a sok támogatói pénz? Mindenesetre a szervezők jó érzékkel találták meg a Csík Zenekart, és tagjait külön is, mint olyan együttest, aki jól tudja képviselni mindazt, ami a mai magyar zene, olyan értelemben, hogy önmagában képes felmutatni elég sok műfajt, műfaji elemet, éneket. Ugye népzene, jazz, Quimby feldolgozások, Dresch Mihály, Lovasi és most már Presser Gábor is. És ekkor verte ki a biztosítékot nálam a rendezvény.

 

Zenei eredményeit nem megkérdőjelezve tisztelettel kérdezem, hogy egy olyan ember, aki harminc éve a népzene felé sem szagolt, most hogy került a Csík Zenekar repertoárjába? Nem az zavar, hogy a Csíkkal, mert az az ő elképzelésük, abba semmi beleszólása senkinek, de Presser kábé úgy tartozik ebbe a társaságba, mint a szomszéd lépcsőház közös képviselője a családi fotóra. Semmi köze hozzá, modoros és mindenekelőtt elgondolkodtató. A Csík Zenekarnak van talán ma Magyarországon egyedül akkora nézettsége és ismertsége, ami milliós nagyságrendet jelent, gondolok most a youtube-ra. Nem kell hozzá nagy üzleti érzék ezt meglovagolni, annál nagyobb arc és vastagbőr ahhoz, hogy mindezt felhasználva meg lehessen lovagolni ezt a hullámot is és még egy kicsit kitolni a rendszer élettartamát – utalok itt a fentebb említett korhadó rendszerre.

 

Elmélkedés után azonban említhetem a gyakorlati megvalósítás problémáit, szem előtt tartva a pozitívumokat.

 

Most nem az a lényeges, hogy a megvalósulásig milyen szervezési események történtek, inkább az a lényeges, hogy milyen volt ez az mnd Egerben. Mindenki hype-olta itt a rendezvényt, napokkal előtte, óriásplakátokon, magazinokban és azok hátoldalán, rádió-spotokban, egyszóval alig lehetett ember a városban aki nem tudott volna valamit erről a tervezett rendezvényről. A nagy napon fellépők, koncertek követték egymást, még párhuzamos rendezvény is volt, párhuzamos koncertekkel, szóval komoly felhozatal volt városszerte – Dobó téren, Széchenyi utcán és az érsekkerti pavilonban. Ekkora tömeget én ritkán láttam, megkockáztatom életemben nem láttam ekkorát Egerben. Az emberek vidáman, néhol sietve mentek a fellépések között ide-oda, kezükben bor, vagy a kedvesük keze és alig várták, hogy menjen a zene. Áramlott a városban az embertömeg és az energia, remélem ebből azért leszűrnek valamit a szervezők, vagyis hogy nem árt a rendezvényeket széthúzni, nem csak a Dobó térben gondolkodni. Zseni volt az a kereskedő, aki nyitva maradt ekkor, mert hülyére kereshette magát, mivel a hömpölygő ezrek, tízezrek elvertek egy-két forintot.

 

A zenei felhozatallal sem lehetett alapvetően semmi baj: egri fellépők mellet máshonnan is jöttek fellépők, mondjuk a fő fellépők a Dobó téren konkrétan nem egriek voltak, de sebaj. Volt könnyedebb, volt zúzósabb, volt népiesebb és volt elgondolkodtató zene és dal, vagyis mindenki megtalálhatta a kedvére valót, és a rendelkezésre álló programból összeállíthatott egy ütős estét.

 

Aztán sikerült az egész estét meg napot lehúzni a wc-be, sok ember munkáját értékelve ezzel. Már sokat rágódtam magamban, hogy ez a város, illetve lakói milyen értékrenddel vannak felvértezve, de ami történt az megismételhetetlen. Oké, az azért némi szervezői felelősséget jelent, hogy a Dobó téren jókora csúszás volt az időben és igen csak későn kezdődhetett a záró fellépés. Az sem volt szerencsés, hogy a Széchenyi utcai színpad nem a Csíky utca sarkánál állt, de hogy a városlakók a rendőrök kezébe tették a programzárást…

 

Miért nem tudja kezelni a városvezetés azt a lehetetlen állapotot, hogy egy valamirevaló rendezvényt nem lehet tartani a városban, mert rögtön rendőrért kiáltanak, miért nincs szabályozva a zajszint, a fellépési lehetőségek, időintervallumok, miért nincs koncepció ilyen irányban? Lehetne élhető, kulturálisan sokszínű belváros, lehetne éppúgy ilyen Szépasszony-völgy, de úgy látszik egy-két helyi lakos telefonja – talán szavazata – többet ér, mint egy papírra fektetett kulturális koncepció, abban jól leírt rendezvényszervezési résszel.

 

Saját véleményem pedig megerősítést nyert, hogy a város egyes lakói soha a büdös életben nem lesznek képesek toleránsan viselkedni. Egy kisebbség tartja fogva túszként a várost, és az ilyen rendezvényeket. Kellene valami megoldás, valami túszkiszabadító alakulat, vagy egy közvetítő, vagy a költözés.

 

Így aztán a "magyar dal napja" és a "magyar dal fővárosa" is, mint név kisbetűs marad nekem.

 

 

SAJTÓ

index

egriszín

heol

 

Címkék: eger magyar dal napja

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cityzen.blog.hu/api/trackback/id/tr402297596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása